"Szégyen-gyalázat, de ez idáig csupán Nagyváradig jutottam el a történelmi szomszédságba, jó harminc évvel ezelőtt. A sepsiszentgyörgyi társulat vendégjátékára. Az én „Komámasszony, hol a stukker"-emet játszották, de mire leértem délután, síri halott volt a város. Gyászoltak, államilag. Meghalt Ho Si Minh elvtárs. Minden szórakozóhely és étterem bezárt, színházat sem lehetett játszani. Mondták, sebaj, elmúlik a gyásznap, és másnap megnézhetjük az előadást. Csakhogy nekem másnap reggel vissza kellett mennem Pestre. Erre fogta magát a rendező, és elment a polgármesterhez. Mikor jár le a gyásznap? Éjfélkor? Rendben van. Éjfél után egy perccel ültünk ketten a feleségemmel a szép nagy barokk színház kongó nézőterén, és a fiúk kettőnknek eljátszották a darabomat. Felejthetetlen volt ez a kétszemélyes éjszakai színház.

Most kicsit tovább sikerült hatolnom, eljutottam végre Kolozsvárig. Ide is a saját darabomhoz mentem. Hiú szerzőnek ez kell a világlátáshoz. (Habár a moldáviai Bákóba - Bacau -, vagy Bukarestbe, Constantába nem mentem el, pedig több évig, nagy sikerrel játszották darabjaimat. Mondja is a feleségem: Tessék, itt a nagy román drámaíró!) Kolozsvárott is a Román Nemzeti Színház játssza „Örömállam" című abszurd komédiámat. Sokadszorra meg kell állapítanom, hogy a világhírű román színház és színjátszás milyen pompásan érti az én színpadi nyelvemet. Ez az előadás is ragyogó, mély és populáris egyszersmind, a közönség hallhatóan szereti. Elmondták nekem, hogy 1919 (!) óta nem fordult elő, hogy itt a román színházban magyar szerzőt magyar rendező vezényletével játsszanak. (Bocsánat, hogy erről ennyi szót ejtettem, de ha a magyar sajtó nem teszi, megteszi az író. A dolog azért nem szerzői magánügy, mert hiszem, hogy szomszédjainkkal a történelmi kiengesztelődést a kultúra vérkeringése teremtheti meg.)

A színpadra hívott, tapsban fürdő, boldogan hajlongó hiú szerzőt előadás után vacsorázni viszik. A főtéren a föld alá: ráadásul meglepetésre Escorial a neve. Gyönyörű, magas, sok száz éves téglakompozíció, a magyar konzulátus épülete alatt. Azt mondják, a történelmi városrész végig így van alápincézve. Ízléses, finom a berendezés, gyertyafény is van, meg damaszt szalvéta (döntő elem!), és sokszínű az étlap.

(...)

Mi is a darabom címe, amit játszanak? Örömállam? Stimmel. Ott jártam. Csak éjjel, álmatlanul hánykolódva éreztem, hogy mennyire."

(Görgey Gábor éttermi kritikája, Figyelő)